Drága Anyukám emlékére
Köszönöm minden női felmenőmnek, hogy kibírták az életet és mindenki hozzá tett egy kicsit az enyémhez és sok szenvedést feloldottak, különben most nem lehetnék itt, és nem lehetne könnyebb az életem mint nekik volt. Köszönöm a Dédinek, akit sosem láttam és elaludt a karosszékben, a Nagymamámnak akinek végig hallgattam a haláltusáját, és a másik Nagyimnak, akit nem ismerhettem meg soha, mert elvitték 1945-ben a semmiért és emiatt megszakadt a szíve, és köszönöm Anyunak aki elfogyott és végül elaludt és majdnem végig vele voltam, és remélem, megkönnyítettem az útját amennyire csak tudtam.... és köszönöm, hogy megtörhettem a generációs mintát, mert Ők járták az utat előttem.
Ez az évem erről szólt és szomorú lett, de ugyanakkor felemelt. Mert sok mindent megértettem és megbékéltem.
Azt kívánom mindenkinek, hogy ilyen kereken álljon össze a kép a saját életében és nézze végig a elmúlt 30 évet mint egy filmet. És lássa meg az összefüggéseket és változtassa meg amit lehet és ami nem szolgálja a boldogságát. És tanuljon belőle, csinálja máshogyan és tisztuljon a lelke, hogy tovább léphessen a jövőbe, ami már itt kopogtat az ajtón.
És azt kívánom, hogy sokkal könnyebb legyen mint amit itt leírtam, mert akik utánunk jönnek leánygyermekek, talán nekik most már igazán megjelenik a lehetőség egy új női minőség megélésére.
A kibontakozás még sok idő és én már nem élhetem meg ennek a jövőnek az összes ajándékát. De még lehetek bölcs öregasszony a falu végén, aki megírja a történeteit és felismeréseit az utókornak, természetesen mindezt egy számítógépen, és aki felröppenti a palackposta helyett a felhőbe.
(Ez az írás nem a férfiak ellen szól.)
2025. december 14
Tudó nők
Kibolyongtam a Világból egy ködös reggelen,
a fekete fák árnyékát követve mentem.
Erdei út hideg sara csúszott a talpam alatt,
de semmit nem találtam a barna avar alatt.
Kőkerítés mélyén elhagyott barlang nyílott,
a közelében egy beomlott üreg hívott,
belenéztem és sötét mocsarat láttam,
ahogy alattomosan kúszott a homályban.
A mocsár mélyén sem leltem senkit,
csak a rideg valóság nevetett hangosan:
Egyedül vagy a világban!
Kék lidércek árnyéka koppant,
s visszhangként kiabálta,
nem vagy senki, senki, senki,
eredj innen te semmi, semmi...
Köd, csöpögő fehér köd
gomolyog a zord téli fák között,
elnyeli a hangokat,
hiába hívlak, szavam elolvad.
Amikor megszülettem,
nem mutattak meg Neked,
hiszen alig él e gyermek,
nem éri meg a reggelt,
nem kell fájdítani a lelket.
Mentek a szürke évek a maguk módján,
anyám is végére ért az útján,
elbolyongott a ködben szépen,
egész életemben Őt kerestem.
De soha meg nem leltem,
csak halála előtti percben....
Körbe járnak a szokások,
amit balga ember kovácsolt,
a tudó nők elvesztek,
gyermekek már így születnek.
Hideg kórházi termekben,
elszakítják azon rendben,
így bolyonganak végig az életen,
szürke ködben egyedül.
Míg lelkük kimerül,
és az erdőbe menekül,
nyirkos ködös fák közé,
kék lidércek mellé.
Akinek az élet szerencsét is ad,
tiszta vízben tükröt kap,
ott állnak mögötte a nők,
mosolyuk megváltja a jövőt.
